I. 1946 - 1957
A második világháború pusztítása nyomán a lakosság egészségi állapota
is romokban hevert és ebben kiemelkedő szerepet játszott a tuberkulózis, az
a betegség, melyet már a két világháború között is morbus hungaricusnak neveztek.
A tüdőtuberkulózis műtéti kezelése mindenhol, így hazánkban is megelőzte a hatékony
gyógyszeres kezelést. Az olyan klasszikus eljárásokat, mint az extrapleurális
ptx, a torakoplasztika és a phrenicus bénítás (sebészi kollapszus terápia) a
korszak kiváló általános sebészei mint Bakay Lajos, Schischa Lipót, Hüttl Tivadar,
Vidákovics Kamillo de legfőképpen Winternitz Arnold már a huszas - harmincas
évektől végezték, azonban a hazai mellkassebészetnek mint önálló szakmának meghonosítása
kétségtelenül Sebestény Gyula nevéhez fűződik. Az OTI pestújhelyi kórházában,
majd a Szent János kórházban az ő vezetése alatt működő specializált tüdősebészeti
osztályokon a torakoplasztikák százait végezték, és amikor 1947-ben egyetemi
tanári kinevezést nyert a Budapesti Orvostdományi Egyetem Baross utcai sebészeti
klinikájára, publikációival és a nevéhez fűződő műtét (pneumothorax mixte) leírásával
már európaszerte hírnévre tett szert.
A harmincas - negyvenes évekig a mellkassebészeti tevékenység túlnyomó részét
a tüdőgümőkór miatt végzett mellkasfali műtétek tették ki. A mellkas nyílt feltárása
és a kóros tüdő eltávolitása nagy kalandnak számított, és erre tuberkulózis
miatt sokáig nem is került sor, de a krónikus tüdőgennyedés, elsősorban a bronchiektasia
már a harmincas években arra késztette a mellkassebészet pionírjait (Sauerbruch,
Kirschner, Nissen, Graham, Singer, Shenstone, Haight, Crafoord, Rienhoff, Sebestény,
stb.), hogy vállalják az ezzel járó 50%-ot is meghaladó mortalitás kockázatát.
A TÁRSDISZCIPLINÁK ( ANAESTHESIOLOGIA, SZIVSEBÉSZET, ÁLTALÁNOS MELLKASSEBÉSZET ) SZÁRNYBONTOGATÁSA ÉS KÖLCSÖNHATÁSAIK.
Ismeretes, hogy a mellkassebészet fejlődése sokáig nem volt elválasztható
a rettegett nyílt pneumothorax és az anaesthesia problémáinak megoldásától,
tehát az anaesthesiológia tudományának kialakulásától, fejlődésétől. A mellkas
nyílt feltárásával járó légmell kiküszöbölésére Auer és Meltzer 1904-ben intratracheális
oxgén befúvással próbálkozott, Sauerbruch ugyanabban az évben dolgozta ki a
"nyomáskülönbség" eljárásokat, vagyis a negatív nyomású kamrát, majd
a pozitív nyomású lélegeztetést. Meyer "Universaldruck-kammer"-nek
nevezett berendezése kombinálta a két eljárást, ám a modern zártrendszerű narkózis
alapelvévé a pozitivnyomású lélegeztetés vált. Kuhn, Ombrédanne, Griffith, Clover,
Guedel, Waters, Magill, stb. - a harmincas évekig terjedő munkásságának köszönhetően
alakult ki az altatásnak később általánosan elterjedt intratracheális formája
és az alkalmazásához nélkülözhetetlen altatógép alaptipus. Ez megteremtette
a zárt rendszert és ezzel a tüdő összeesésének megakadályozását egyszersmind
az oxygénnel dúsitott altatógázok alkalmazását, miáltal a transpleurális torakotómia
biztonságossá válhatott. Addig ha kényszerindikáció miatt a reszekció elkerülhetetlenné
vált, a kóros tüdőrészt extrapleurálisan távolitották el, hiszen a gyulladásos
folyamat következtében a tüdő már amúgy is lapszerint kitapadt.
Az intratracheális narkózis már a második világháború előtt szuverén eljárássá
vált az Egyesült Államokban, a nyugateurópai és skandináv országokban és lehetővé
tette, hogy alacsony halálozással végezzenek tüdőreszekciókat, szív- és nyelőcsőműtéteket
egyaránt. Magyarországon azonban ez a fejlődés más úton járt annak ellenére,
hogy a Morton által 1847-ben bemutatott éternarkózist Balassa még ugyanabban
az évben Budapesten is sikerrel alkalmazta. A " csöpögtetéses nyilt éternarkózis
" ahogyan azt Magyarországon egészen az ötvenes évekig végezték, később
a nagyon elterjedt intravénás narkózis sokféle szövődménnyel terhelte a sebészetet
és ezért a huszadik század első felében rohamosan hódított a helyi érzéstelenítés,
noha Sauerbruch - annak a német iskolának a klasszikusa mely évtizedekig legnagyobb
befolyással volt a magyar sebészetre - azt irta, hogy " műhiba a mellüreg
belsejében helyi érzéstelenítésben operálni ".
A századelő és századközép nagy magyar sebész és nőgyógyász egyéniségei (Verebély,
Pólya, Hüttl, Bakay, Ádám, Frigyesi, Molnár, Bugyi, Pommersheim stb.) művészi
tökélyre fejlesztették a helyi érzéstelenítést és nemcsak a kisebb műtéteket,
de a nagyobb, hosszantartó általános sebészeti beavatkozásokat is így végezték.
Ezzel magyarázható, hogy jó ideig a mellkasi műtétekre is csak ilyen módon vállalkoztak.
Mellkasfali érzéstelenítésben (paravertebrális intercostális vezetéses módszerrel
1%-os novocainnal és helyi beszüremítésessel 0,5%-os oldattal) végezte Sebestény
is mellkasi műtéteit, és a módszer jól bevált, hiszen 1949-ben már nem kevesebb,
mint 3.000 ily módon végzett torakoplasztikáról számolt be. Egy évvel később,
W. Felix, a berlini Charité sebész professzora a következőket írta a Sebestény
klinikán tett látogatásáról : " A legerősebb benyomást rám az gyakorolta,
hogy a mellkasi műtéteket helyi érzéstelenítéssel végzik. Általában ma már az
intubatiós narcosist részesítik előnyben, azt azonban, hogy helyi érzéstelenítésben
is végezhető, nemcsak a Sebestény klinikán láttam, hanem más magyar klinikán
is, és ezáltal egy nagyon érdekes tapasztalattal gyarapodtam."
Az intubatiós narkózis hazai története akkor kezdődhetett, amikor 1949-ben megérkezett
Angliából az első két korszerű ( Boyle tipusu ) altatógép éspedig az egyik a
Hedri Endre vezetése alatt álló Üllői úti I. sz. Sebészeti Klinikára, a másik
a János Kórház sebészeti osztályára ahol Littmann Imre dolgozott. 1950-1952
között további készülékek érkeztek a III. Sebészeti Klinikára (Fiumei út), a
Tűzoltó utcai Gyermekklinikára, majd Debrecenbe és Pécsre, még később a helyi
érzéstelenitésben végzett mellkassebészet fellegvárába a Baross utcai klinikára
is. Az I. sz. Sebészeti Klinikán Gergely Rezső, a János Kórház általános sebészeti
osztályán - kezdő orvosként - én kaptam a feladatot, hogy autodidaktikusan sajátítsam
el az altatógép használatát, és a korszerű zártrendszerű intratracheális narkózis
technikáját. Littmann 1948-ban még résztvehetett egy hosszabb angliai tanulmányúton
ahol szivsebészetet tanult azért, hogy a tanultakat itthon is alkalmazza. Ott
e mütéteket természetesen intratracheális narkózisban végezték, ám az 1949-es
év amely a " fordulat éve "-ként vonult be újkori történelmünkbe már
kizárta azt a magától értetődő lehetőséget, hogy az intratracheális narkózist
is ott sajátítsuk el ahol ebben már bőséges tapasztalat volt. Ilymódon a munka
állatkísérletekkel kezdődött, de meglepően gyorsan a humán gyakorlatban is eredményre
vezetett, ezt bizonyítják az alig egy évvel később - az első sikeres magyarországi
sorozatokról - megjelent közlemények. A Hedri Klinikán nagyobb hasi mütétekhez
alkalmazták, a János Kórház általános sebészeti osztályán az első általam végzett
intratracheális narkózisra mellkasi sympathectomia mütétjénél került sor. Ezt
újabbak követték, és hamarosan bronchiektasia indikációval megtörtént az első
narkózisban végzett pneumonektomia is ( 1, 2 ). Littmann még 1949-ben elhatározta,
hogy angliai tapasztalatait gyümölcsöztetve elkezd szívsebészettel éspedig gyermekek
congenitális vitiumainak mütétjeivel foglalkozni, ám ehhez a helyi érzéstelenítés
nem volt alkalmas.
A Petényi Géza által vezetett Tüzoltó utcai gyemekklinika kardiológus docensnőjével,
Fonó Renée - vel kollaborálva, a klinika sebészeti mütőjében sor került a gyermekeken
végzett szívmütétekre. Az indikációk : nyitott Botall vezeték, aorta coarctatio,
Fallot tetralogia stb. voltak, ezekhez én végeztem az intratracheális narkózist,
kezdetben a János Kórházból esetenként átszállított altatógéppel, később a gyermekklinikára
érkezett újabb géppel. Hogy mit tesz az ambició és az ügyszeretet arra jó példa
az a módszer ahogyan a diagnosztikában nélkülözhetetlen angiokardiográfiás sorozatfelvételeket
készítették. Monográfiában fénykép is megörökíti, magam nem egyszer személyesen
is láthattam, ahogyan a házilag készített fa kazettatartóba egyik oldalról betolták,
másik oldalról kihúzták - pontosabban gyors egymásutánban kikapkodták - az exponált
lemezeket, sugárártalomra természetesen ügyet sem vetve ( 3 ).
A következő évben Kudász József is, aki akkor az István Kórház gyermeksebész
főorvosa volt, Véghelyi Péterrel, az I. Gyermekklinika docensével együttmüködve
elkezdett gyermek szívsebészettel foglalkozni majd Pécsett az ottani II. Sebészeti
klinikán létrehozta az ország második szivsebészetét. Ott az intratracheális
narkózisokat a már korábban mellkassebészettel is foglalkozó Daróczy Gyula végezte
( 4 ). Szabó Zoltán leirásából tudható, hogy a kontrasztanyagos röntgen diagnosztikát
ott is a fent leirttal megegyező primitiv módszerrel végezték ( 5 ).
Eközben egyre több helyi érzéstelenitésben végzett tüdőreszekcióra került sor
éspedig a Baross utcai klinikán kívül legfőképpen a Korányi Szanatóriumban,
a Szt.János Kórház tüdősebészeti osztályán és a debreceni Auguszta Szanatóriumban.
Ennek technikája folyamatosan tökéletesedett és az eredmények látványosan akkor
javultak amikor bevezették a hasonfekvő
( Overholt szerinti ) helyzetben történő operálást, melyel el lehetett kerülni
a mütétközbeni aspirációt.
Ezzel a helyzettel találkozott 1949 őszén B. V. Petrovszkij szovjet sebész,
amikor kinevezték a Budapesti Orvostudományi Egyetem III. sz. Sebészeti Klinikájának
vezetőjévé. Ezzel a kinevezéssel az akkori egészségügyi kormányzat is csak azt
tette ami ebben az időszakban a közélet más területein is szokássá vált, vagyis
a szovjet irányzathoz való alkalmazkodás feltételeinek megteremtését. Utólag
is megállapitható azonban, hogy Petrovszkij személye szerencsés választás volt.
A hatvanas években a szovjet sebészet kiemelkedő vezetőjévé vált és - nem utolsósorban
a Magyarországon szerzett tapasztalatok alapján - ő lett az orosz szívsebészet
pionírja. Magam Littman Imre közvetlen munkatársaként sok más fiatal sebésszel
együtt kerültem erre a klinikára, és ily módon közvetlenül volt alkalmam szemmel
kísérni a hazai sebészet és azon belül a mellkassebészet fejlődésének ezt a
fejezetét. Petrovszkij jól felkészült, nagy gyakorlattal rendelkező sebész volt,
tapasztalatának jelentős részét a háborúban szerezte.
Imponáló biztonsággal végzett akkortájt hazánkban csak kevéssé
művelt cardiatáji és ér- ( posttraumás aneurysma ) műtéteket, mindent helyi
érzéstelenitésben. A világháború a szovjet sebészetet értelemszerűen hatalmas
hadisebészeti tapasztalattal gyarapította. A helyzet egyik sajátossága abból
adódott, hogy a korszerű altatás személyi és tárgyi feltételei hiányoztak, de
ebből a fogyatékosságból erényt tudtak kovácsolni úgy, hogy a Visnyevszkij nevéhez
fűződő helyi érzéstelenítést alkalmazva sikerrel látták el és operálták a mellkassérültek
ezreit. A módszer különbözött a Magyarországon alkalmazott érzéstelenítéstől,
a novocain oldat koncentrációja alacsonyabb volt (0,25%-os), ebből viszont toxikus
következmények nélkül jelentős mennyiségeket lehetett alkalmazni. Nemcsak a
mellkasfalat infiltrálták, de a mellkas megnyitása után a tüdőhilus környékét
is, hogy " úgymond " kiküszöböljék a pleuráról kiinduló kóros reflexeket.
Petrovszkijnak többek között az volt a feladata, hogy megismertesse és Magyarországon
elterjessze a Szovjetunióban bevált sebészeti módszereket, így a Visnyevszkij
féle helyi érzéstelenítést is.
Előadásaiban mindig hangsulyozta, hogy ez tökéletesen alkalmas mellkasi műtétek
végzésére és hivatkozott mindenekelőtt a szovjet tüdősebészek sikeres tevékenységére,
de saját - transztorakális gyomor és nyelőcső műtéteire, valamint érsebészeti
tapasztalatára is.
A Sebész Szakcsoportban (a Sebész Társaság elődje) elhangzott előadásain résztvettek
a magyar sebészet akkori nagy öregjei : Milkó Vilmos, Makai Endre, Czeida Pommersheim
Ferenc, Sebestény Gyula, Hedri Endre, Kubányi Endre, Molnár Béla, Jáki Gyula,
Schmidt Lajos, stb. és fiatalabb kiválóságai, a következő korszak vezető sebészei
mint: Rubányi Pál, Littman Imre, Kudász József, Petri Gábor, Szántó György,
Schnitzler József, Kerényi Imre, Stefanits János, stb.
A leírtakból nyilvánvaló, hogy a helyi érzéstelenítés prioritását amúgy is valló
magyar sebészek számára cseppet sem volt idegen a Petrovszkij által propagált
módszer. Legtöbbjük személyesen tekintette meg a Visnyevszkij érzéstelení-tésben
végzett torakotomiákat és torakolaparotomiákat, melyeket a betegek valóban meglepően
jól tűrtek. ( Jellemző, bár már akkor is mosolytfakasztó epizód volt az a betegbemutatás
amit Jós Kázmér - jánoskórházi elődöm a mellkassebészeti osztály élén - tartott
a sebész szakcsoportban. Fényképpel illusztrálta, hogy a tbc miatt helyi érzéstelenitésben
hasonfekvő helyzetben operált beteg éppen levelet ír, ezzel is bizonyítva teljes
fájdalmatlanságát és komfortérzetét ).
A Tüzoltó utcai gyermekklinikán folyó gyermekszívsebészeti tevékenység természetesen
Petrovszkij tudtával történt, hiszen a Littmann Imre vezetése alatt müködő team,
igy jómagam is az ő klinikáján dolgoztunk, ezért is nagy érdeklődést tanúsított
iránta, és nem egyszer el is jött a gyermekklinikára megnézni az intratracheális
narkózisban folyó szívműtéteket. Tény, hogy egy napon engem kért fel arra, altassam
el a másnapra cardia tumor miatt műtétre kitűzött betegét.
Ezt követően már csak kivételesen végzett torakotomiát helyi érzéstelenítésben,
noha előadásaiban továbbra is ezt propagálta. Ennek motivációja mai szemmel
már világos. Az 1951-es évben az intratracheális narkózis a Schnitzler József
által vezetett debreceni tüdősebészeten is átvette a vezető szerepet, itt az
anaesthesiológusi feladatkört Fábián Sándor látta el ( 6 ). Az anaesthesiológiai
áttörés sikerét az is jelezte, hogy társszerzőimmel megbízást kaptunk arra,
hogy konstruáljunk magyar altatógépet. A Keszler-Katona féle altatógépből 50
darabot gyártottak és addig használták ameddig meg nem könnyítették a korszerübb
külföldi gépek beszerzését ( 7 ).
Petrovszkij távozása után 1952 elején Littman Imre vezetésével magalakult a
Városmajor utcai Sebésztovábbképző Klinika, ahol a továbbiakban magam is dolgozhattam.
Itt a mellkassebészet minden ága (szív, tüdő és nyelőcső sebészet) otthonra
lelt, és az ország sebészeinek jelentős része vett részt a rendszeresen szervezett
továbbképző tanfolyamokon, melyeken a résztvevők az általános sebészet mellett
ismereteket szerezhettek a mellkassebészet elméleti és gyakorlati vonatkozásairól,
csakúgy mint az intratracheális narkózisról. A tüdősebészetet azonban a Sebésztovábbképző
Klinikán is főleg attól az Ungár Imrétől tanultuk, aki a Korányi Intézet sebész
főorvosa volt és az ötvenes évek elején még kizárólag helyi érzéstelenitésben
operált. Igy az a paradox helyzet következett be, hogy miközben továbbra is
végeztem a narkózisokat a szivmütétekhez, a tüdőreszekciókat ugy mint Ungár
és közvetlen munkatársai még jóideig magam is helyi érzéstelenitésben operáltam.
A pozitiv folyamatot végül betetőzte az 1955 évi sebész kongresszus melynek
napirendjére a hosszú érlelődési időszak után főtémaként kitűzték az anaesthesia
kérdését és az általános érzéstelenítéssel foglalkozó referátum megtartásával
engem tiszteltek meg ( 8/a,8/b ). A csatlakozó előadásokból és a vitából végül
az a következtetés szűrődött le, hogy mellkassebészeti műtétekben ott, ahol
ehhez megvannak a személyi és tárgyi feltételek, az intratracheális narkózist
előnyben kell részesíteni. Ezt követően minden hazai mellkassebészeti centrumban
fokozatosan áttértek az intratracheális narkózisra amelyet ezután rutinszerűen
alkalmaztak ( 9 ).
A tuberkulózis epidémia arra késztette az akkori egészségügyi kormányzatot,
hogy a tüdőgyógyászatot, azon belül a tbc-s tüdősebészet fejlesztését kiemelt
feladatnak tekintse. Az ötvenes évek elején a fejlesztési folyamat a meglévő
tüdőgyógyintézetekre alapozott, később a specializált uj kórházak egész hálózatát
hozták létre. Ebben az időszakban több olyan intézetben melyben eredetileg csak
extrapulmonális tuberkulózis kezelésével ill. sebészetével foglalkoztak, elkezdtek
tüdőműtéteket is végezni és ezzel egy sajátságos, de ilyen formában csupán mintegy
évtizedig létező szakma a tbc sebészet jött létre.
Ebben a szervezési formában működött pl. a Fodor József Szanatórium sebészeti
osztálya, sőt Debrecenben és azóta már megszünt más osztályokon is évekig együtt
művelték a mellkassebészetet az extrapulmonális gümőkór sebészetével. A tbc
elleni küzdelem jegyében fogant az a gyakorlat, hogy ftiziológusok általános
sebészeti alapképzés nélkül egy-egy gyakorlottabb sebész irányítása mellett
elkezdtek thoracoplasztikákat, később a rátermettebbek reszekciókat is végezni.
Annak ellenére, hogy - amint leírtuk - az intratracheális narkózis ekkor már
hozzátartozott a magyar mellkassebészet arzenáljához, a tüdősebészeti osztályok
többségén altatógép, szakember és tapasztalat híjján, a műtétek még jó ideig
helyi érzéstelenítésben folytak és ezért a teljesítmény szükségszerűen heterogén
volt, Az osztályok egy része kockázatosabb műtétekre még nem vállalakozott,
noha ekkor a jobban felszerelt központokban már nemcsak tuberkulózis, de krónikus
tüdőgennyedés, tüdőrák, mellkasi sérülések, mellkasfali és mellhártya betegségek
és veleszületett elváltozások miatt is eredményes műtétek történtek.
A sebész és a tüdőgyógyász szakcsoport ( ezek voltak a szakmai társaság elődei)
tudományos üléseinek programjaiban 1949-től egyre gyakrabban találkozunk mellkassebészeti
előadásokkal, ám mérföldkőnek az 1952 szeptember első napjaiban Schnitzler József
által Debrecenben megszervezett I. Magyar Mellkassebészeti Kongresszust tartjuk
( l. Függelék : " A Magyar Mellkassebészeti Társaság története " ).
A fentiekben leirt első periódusban Magyarországon a mellkassebészet még nem
volt önálló disciplina és tevékenységi köre az akkori parancsoló szükségletnek
megfelelően mintegy 70%-ban a tbc sebészi kezelésére szoritkozott. A sikeres
mütétek feltételei gyorsan javultak mert elkezdődtek a tüdőszürések, már rendelkezésre
álltak korszerü antituberculoticumok
( Streptomycin, INH, PAS, PZA, stb. ) és megtanultunk bronchoskopizálni az akkor
beszerezhető hazai ( Kassay féle ) ill. külföldi ( Lemoine féle ) merev bronchoskópokkal.
A tapasztalatokról szóló tudományos beszámolók nagyobb számban a tüdőgyógyász
társaságban, kisebb számban a sebész társaságban hangzottak el.
Ebben az időszakban mellkassebészeti osztályok működtek Budapesten a
Baross utcai (Sebestény Gyula, majd Rubányi Pál ), a Fiumei úti ( Petrovszkij
Boris majd Rubányi Pál) és a Városmajor utcai ( Littmann Imre majd Kudász József
) sebészeti klinikákon, az Orsz. Korányi Intézetben ( Ungár Imre ), a János
Kórházban ( Jós Kázmér ) és a Bajcsy Zsilinszky Kórházban ( Domokos Károly )
és egy ideig a Fodor József Szanatóriumban ( Riskó Tibor ). Vidéken : Debrecenben
( Schnitzler József ), Szolnokon ( Dávid Tivadar ), Miskolcon
( Kardos Kálmán ), Gyulán ( Hutter Károly ), Szombathelyen ( Tiroler Zoltán
) Kaposváron ( Kálmán Géza ) és Mátraházán ( Tóth Jenő ).